ez van

talán felesleges erről posztot írni. született nyilván rengeteg, lesz is még. és ha nem is posztokból, de a hétköznapokból mindenki ismeri. de nem értem. okmányiroda 2013. magyarország. bemenni az "utcáról" nem lehet. időpont foglalás nélkül nyáron eleve nem fogadnak, mert szabadságolások vannak. én már ezt sem értem. egy átlag munkahelyen - értsd: piacra termel, amit elad, abból pénze van, adót fizet stb, -, akkor mehetsz szabadságra, ha elengednek, és akkor fognak elengedni, ha a termelést ezzel nem akadályozod. szóval arról van szó, hogy ha nincs termelés, nincs pénz, nincs fizetés. tehát csak azért, hogy nyaralj kicsit, nem áll meg a világ.

ezzel szemben van a közigazgatás. nem termel pénzt, csak beszed, adó, járulék, eljárási díj, illeték, miegymás. azon kívül meg az én adóforintjaimból kapnak fizetést. na most egy ilyen helyen megtehetik, hogy egész nyáron bezár a bazár gyakorlatilag. mert ugye foglalj időpontot, anélkül nem fogadunk. időpont csak szeptemberre van (volt). szeptemberben már anélkül is fogadunk, de reggel hétkor már legyél itt időpontért, akkor esetleg délután 4-5 körül sorra kerülhetsz.

viszont, gondos tervezéssel, hónapokra előre foglalt időponttal (szigorúan munkaidőben), bemész, megszerzed a sorszámodat, tíz perc múlva sorra kerülsz, újabb tíz perc és készen vagy. tehát a rendszer a szar. közben természetesen jönnek a mutyizósok, akinek ismerőse van, aki balhét csinál, mert "amerikábaneznemígymegy". és akkor, ha végeztél, alig egy hónap és a kezedben az irat, amit vártál. mert ott, azonnal semmi nem készül el.

miért nem lehet ezt normálisan?

jó munka, jó fizetés, több értelmetlen kiadás. de tényleg. elkezdtem összeszámolni a kütyüket, amiket használok, vagy legalábbis birtokolok. jöhet a "naugye" azoktól, akik már többször a fejemhez vágták, minek ennyi vacak.

van ugye telefonom. sgs3 az első számú. legalábbis míg nem lesz más. ebben van a sim-kártya, amin a többség hív. van egy sgs2 is, ebben a flottás kártya van, kéne bele egy jobb akku, mert rendszerint le van merülve, mikor épp kellene. van azután egy htc is. ez lenne a flotás, csak az s2-est jobban szeretem, így azt használom inkább. és a fiók mélyén még pár régebbi darab, amolyan kiállítási tételek (nokia1611, működő állapotban például).

na most a telefonok a kapcsolattartásra valók elsősorban. ezeken telefonálok, sms-t küldök, twittelek, és facebookolok a legtöbbet. továbbá használom a fényképezőt is rendszeresen, mert szeretem a fényképeket és ugye az a legjobb fényképező, ami éppen kéznél van. mellesleg, az s3 egészen jó minőségű fotókat készít. fotoblogra, instagramra tökéletesek ez nem is kérdéses.

nos körülbelül ezek a telefonok. azért csak körülbelül, mert van még egy táblagép. tulajdonképpen a telefon nagy testvére. funkciójában is. a netezés kényelmesebb rajta, nagyobb a kijelző, nem kell hunyorogni. a twitter, tumbler bejegyzések is könnyebben mennek. hosszabb utakon videózok is, mer egy-egy sorozatot még munkába menet is lehet nézni.

természetesen egy ekkora bejegyzés, mint ez, nem menne táblagépen, vagy legalábbis kényelmetlen lenne. ráadásul azt hiszem nem is megy a blog pont hu bejegyzés mobil platformról (gépház vette?). éppen ezért van egy laptopom is. asztali gép nincs, nem tartom szükségesnek, egyrészt van a munkahelyemen, másrészt a laptop ugyanaz, csak hordozható, persze tudom, hogy ez valahogy gyorsabban avul el, nincs mindenféle belső szerv csere, stb. de néhány évente le kell cserélni.

van tévé is persze, mert kell, hiszen valamin kell nézni a meccseket. lapos, lassacskán csere érett, de igyekszem magam legalább itt visszafogni. a házimozit pedig jár hozzá manapság szinte. ez már jónéhány éves, ennek ellenére nem tervezem cserélni, szóval újabb terület, ahol önmegtartóztatást gyakorlok. ha már hangzás és látvány, nemrégiben vettem egy aktív hangfalpárt, és egy keverő is van már egy ideje. ez csak amolyan legyen már ilyen is szintű kütyü. szépen szól, zenét inkább ezen kell hallgatni, semmint házimozin.

és vissza majdnem az elejére. fényképező. nagyon rég óta megvan a fényképezőm. pentax k200d. természetesen DSLR, mert imádok fényképezni, és az tükörreflexessel az igazi, még akkor is, ha ugye az a legjobb gép, ami épp kéznél van. mindenesetre a fényképezőt imádom. bár már öregecske, egy nagygenerál ráférne mindenképpen. és mostanság kacérkodok is egy második gépvázzal. egy pentax k-5 vagy k-50 a kinézett példány, de ugye nem adják ingyen, úgyhogy még egy kicsit várni kell vele.

és végül a legújabb szerzemény, egy kamera. kicsi akciókamera, víz, por, ütés, stb álló kütyü. erről még sokat nem lehet mondani, mert nem használtam semmire, de talán következő posztnak megfelelnek az első benyomások.

visszaolvastam és végtelenül sznob lett ez a poszt. de marad. és nem vagyok sznob.én

tudom, sokadik nekirugaszkodás. de lássuk be, az élet ilyen. motivációt nyerünk és vesztünk. ráununk dolgokra, erőltetjük, aminek tudvalévő, nyögés a vége.

ám a zsíros-koszos munkahely, a napi rutin sokat segít, hogy a maradék motivációt is elveszítsük. akkor is, ha egyébként minden ok. nem volt rossz a pénz, nem szakadtam meg a munkában. más területen is voltak sikerek. szóval nem ezért nem ment a blogolás. de valahogy a MMXIII. év hozott valami újat. nem, semmi spirituális meg asztoizé (pedig nincs menőbb egy asztronautánál...). de most így alakult.

magánéletben a már működő kapcsolat működik tovább. perspektíva, cél van előttünk. a munka is más lett. az élet hozta, hogy váltani kellett. a kényszer szülte váltás viszont jól sikerült. abból - a ma már közel 2000-ből - akiket a munkahelyem helyzete rosszul érintett, talán az egyik legszerencsésebb vagyok. az új munka tiszta, és rendezett. ez ugyan sokadrangú kérdésnek tűnik, de volt részem mindkettőben. a szürke, omladozó, zsíros olajos gyár. lerobbant gépekkel, lerobbant emberekkel. lehangoló. pedig nem is kerestem rosszul a magyar átlaghoz képest. most a másfélszeresét. egy plázának is csinos gyárban. döntéshozó vagyok. nagy felelősség, nagy motiváció. fárasztó, de nem fásulok bele.

az egyéb dolgok is mennek. szereztem egy jogsit. sosem hiányzott. most sem, de már ideje volt. nyelveket tanulok. a sport karrierem halad a maga útján. (na jó játékvezető, sportvezető, mielőtt a sportolók kikérik maguknak)

kéne egy új outfit a blognak is. meg valami téma. de az utóbbi az utcán hever.

na most akkor a megkezdett témákat legalább fejezzem be, mert mégiscsak úgy illendő. egyrészt van ugye a lakás kérdés. nos befejeződött a mostani szakasza a munkálatoknak. azért így fogalmazok, mert van még helyiség, amire ráférne a felújítás, de az már egy másik projekt lesz. a konyha kész tehát, még fénykép nincs, de ha lesz, majd publikálom, hogy legyen összehasonlítás. mindeközben az ágyam is lecserélődött, amivel azóta sem tudok betelni, pedig az előző se volt rossz. a mostanival ráadásul egy csomó teret nyertem. na meg persze a szoba átrendezésével is besegítettem ebbe.

de a konyhára visszatérve, kimondottan meg vagyok elégedve az új elrendezéssel. nem akarom magam dicsérni, de ebben az esetben kénytelen vagyok. igaz persze, hogy egy lakótelepi konyha elrendezésében azért sok variáció nincsen. mindenesetre szeretek kijárni. nem kell küzdelmet folytatni az elemekkel, ha valamit csinál az ember, elő lehet készülni. nem kell folyamatos pakolásban lenni, hogy egy kaja elkészüljön.

no és a másik téma, a munkahelyem. kimondták az áment, megy mindenki a levesbe. ez persze nem meglepetés, az előzményeket leírtam. csak az ideje volt kérdéses. sok-sok ember sorsát hosszú időre megpecsételi ez a döntés. érthető ugyan, ha nem megy egy cég, akkor lépni kell és sajnos ez is egy logikus lépés. de hogy valójában mennyire megy vagy nem megy, azt azért nem ilyen egyszerű átlátni. sokat lehetne ezen értekezni, de ezt talán egy másik alkalommal.

viszont az emberek, akik most az utcára kerülnek megérdemelnek pár mondatot. mikor ítéletet hirdettek, felvázolták, milyen folytatás várhat az érintettekre. felajánlottak pár munkahelyet dunaújvárosban. ez látszólag egy nagyon jó dolog, de egyrészt az azért odébb van, másrészt, mint megtudtam, olyan helyeket is felajánlottak, ahol jelen pillanatban dolgozik valaki. tehát konkrétan, ha elfogadja egy lőrinci dolgozó a helyet, akkor egyet újvárosban lapátra tesznek. másik út az acél alapítványba történő átlépés, amit nem sokan fogadtak el, ha jól tudom, mert bár az alapítvány keres munkát, próbál elhelyezni, és addig is állja a korábbi fizetés jelentős részét, de cserébe a munkaviszony "újraindul", így aki több hónapos végkielégítésre jogosult, az erről azonnal le is mondhat. harmadik út pedig természetesen a felmondás.

pár napja elértünk a konyha-projekt feléhez. a konyha teljesen kiürült. semmi nem maradt, csak a beton falak. közben pedig a két hálóban is zajlik a munka. illetve az enyém gyakorlatilag el is készült. ez a poszt is az új ágyon fetrengve készül. a szobában hatalmas hely lett a kis átrendezéssel. ez nagyon tetszik. apró dolgokban még döntést kell hozni, de az tényleg csak apróság.

de vissza a konyhába. mint említettem, átléptünk a féltávon. akkor kb így nézett ki:

most már ennél kicsit előnyösebben mutat, és hétfőre kimondottan pofás lesz, ha minden jól megy. beszámolok a következő lépésről is természetesen!

UPDATE: real meccsnek vég, nyert a madrid. sütit megtámadtam. állaga vállalhatatlan. pohárba való, de legalább habot kellett volna képezni. ízre viszont szerintem rendben van. talán a citromos cucc lehetne kevésbé cukros.

most bizonyosan sokan meglepődnének ismerőseim közül (sokan biztos nem olvassák, ami nem olyan nagy tragédia) hogy konyhatündér énem posztja következik. de jobb, ha tudják, kimondottan otthonosan mozgok a konyhában. és nem arról van szó, hogy - mint legutóbbi posztomban írtam - bontottam egy adagot a konyhán. a konyhában a már megénekelt háborús állapotok uralkodnak, kicsit kevesebb a csempe, talán ez az egyetlen változás.

én viszont sütit gyártottam. akik ismernek annyira, hogy a konyhában létező énem sem idegen számukra, azok tudják, hogy az édességek a gyenge pontjaim. húsételek, tészták, halak, egytálételek és társai viszonylatban egészen ügyesen boldogulok, ám a desszertek valahogy nem az én asztalom. talán a türelmem nincs meg hozzá, ám ezt a hiányosságot is javítani kell, ezért ma meccsvezetés alatt és után arra jutottam, igenis csinálok valami ütőset.

kedvenc desszertjeim általában könnyűek és gyümölcsösek. a csoki szuflé (főként szerelmem előadásában) az igazi kivétel. úgy gondoltam én is valami ilyesmit fogok alkotni. némi ismerkedés a neten a sütik világával meghozták az ötletet. citrom, karamell, csoki, meg kiegészítésnek valami gyümölcs. ebben minden benne van, ami kell. a karamell még az, amiből sosem elég. bármi karamellás, bármilyen mennyiségben. eddigi próbálkozásaim a karamellgyártás területén ráadásul rendszerint olyan kudarcba fulladtak, amik akár az edényt is múlt időbe helyezték. tehát a kihívás is megvolt.

de lássuk a konkrét sütit. megragadtam egy tortaformát (mert a sok kis tálba pakoláshoz se türelmem, se helyünk itthon jelenleg). másfél zacskó kakaós győri édes kekszet beletörtem/daráltam. amolyan rusztikus kekszporral kibéleltem a formát. ezután egy étcsoki mikulást és némi vajat összeolvasztottam. ez lett a ragasztóanyag a poralapú aljhoz. (poharas kivitelnél ezen azért egy kicsit elgondolkodnék, hogy jó vagy sem, az íze majd döntő lesz.) aztán a karamell. kb két evőkanál cukrot felmelegítettem. sűrű barna karamellt gyártva. mikor kellően karamell formája volt, felöntöttem tejjel. apránként kb 15 evőkanállal. barna fortyogó cucc lett, amihez hozzáraktam még bő 5 evőkanál cukrot. ezt szépen felolvasztottam benne. olyan klasszikus karamell ital kinézetű lötty lett belőle. de nekem ez nem jó, mert valami krémesebbre volt szükségem. ezért aztán lehúztam a tűzről és belekevertem 7-8 dkg vajat. ez az elegy igazából önmagában kielégítette volna az édességigényemet. imádom. de nem ez volt a cél. (viszont nagyon hasonlít a franciakrémes mázára. szerintem, ha kihűtöm, az lett volna belőle.) kanállal eloszlattam a csokis csokin. persze belefolyt, de az nem olyan nagy tragédia.

azután két banánt felkarikáztam és ez alkotta a következő réteget. majd az egész cuccot bevágtam a hűtőbe. fogtam egy tálat és egy citrom reszelt hélyát, némi citromlevet (1/4 citromnyi?), 3 evőkanál porcukrot és 200 g natúr joghurtot összekevertem. (talán a cukor lehetne kevesebb) egy másik tálban fogtam egy 200 ml főzőtejszínt és kilátástalan küzdelmet folytattam vele, hogy habbá alakuljon. (tudom, habtejszínnel könnyebb lett volna, de ez volt, majd legközelebb) természetesen nem lett hab, csak valami habos, sűrű trutyi. sebaj, ezt összekevertem a citromos joghurttal és beterítettem vele a többit, majd vissza a hűtőbe. ha vége a real meccsnek, elmondom, milyen lett.

mivel, mint írtam korábban, rengeteg szabadidőm keletkezett a munkahelyem körüli hercehurca miatt, most van egy kis időm az itthoni dolgokra. anyám időközben nyugdíjassá vált (válik - folyamatban), neki is vannak igényei. és a friss nyugdíjas valamint (az átmeneti) munkanélküli olyan pénz és idő szufficittel (mennyire művelt vagyok!) rendelkezik, ami a lehetőségeket is némileg nagyobb tárházát nyitják meg, belevágtunk. első kőrben a házgyári konyha esik áldozatul. gyakorlatilag ez a főprojekt, de ki tudja, mi lesz, ha ez jól sikerül. nekem pedig itt a blogom, amit csak héba-hóba használok, ezért, ha senki másnak, hát magamnak elkészítem a lakás részeinek memoárját.

a talán túlzottan kacifántos bevezető után nézzük a tényeket. első lépésként megvolt az elhatározás, majd a forrást is előteremtettük. ezek után jöhetett a tervezés. aki járt már magyarországi panelben, az tudja, hogy a lehetőségek nem túl nagyok. nos erre a kevesebb, mint 6 négyzetméterre nem nagyon lehet álmodni csodakonyhát, de a jelenleginél azért van feljebb. viszonylag hamar megalkottam az elképzelést, aminek anyám nagyon örvendezett, ez már sikernek számít. innen egyenes út vezetett a bútorkészítőhöz, mert valakinek ezt le is kell gyártani. a tervek pontosíttattak, színek és anyagok is kitalálódtak, majd egymás tenyerébe csaptunk (mi jelentős összeggel a markunkban) és nyélbe ütöttük az üzletet. azért, ha valaki mégis olvasná, azoknak megsúgom, nem csillivilli milliós konyhára kell gondolni. olcsó, szerény konyhácska. nem milliók, csak cirka 200-250 ezer magyar forint ráfordításából születik majd a vacsorák szülőszobája.

ezek után haza és el kellett kezdeni a 35 év alatt felhalmozott lomokat kiválogatni. és ezzel egy időben a házgyári bútorokat is le kell bontani. ez az első lépés. és ez félig kész. figyelem, a nyugalom megzavarására alkalmas kép következik!

nos így állunk most. ideiglenes megoldásokkal, lassan fogyó csempékkel és vállalhatatlan falakkal. ha előrehaladtunk, szólok!

talán a legelavultabb a világon. most, hogy munkámból (vagy annak hiányából) adódóan rengeteg felesleges szabadidőm keletkezett, olyan filmeket nézek, amiket ilyen-olyan úton már magamévá tettem (nem úgy!), de eddig valahogy a második vonalba száműztem őket. mivel időm kevés, sokszor annál is kevesebb, így még az első vonalasokra sem mindig jut idő.

most viszont bele-bele kezdek a második vonalba. mármint, ami nekem második, mert bizonyosan van az enyémtől eltérő értékrend. bár ez számomra a mai napig érthetetlen. most belekezdtem a trónok harcába. annyi szépet és jót hallottam róla, hát gondoltam most aztán elő kell venni. hát, nem is tudom. valahogy nem emelkedik azon filmek sorába, amit mindenképpen nézni kell. nem veszi fel a versenyt dexterrel, ami egyértelműen a legjobb.

az a legnagyobb bajom, hogy annyira nem izgalmas, hogy ne legyen legalább minimálisan háttértévézés a TH-ból, viszont túl bonyolult hozzá, hogy így is követni tudjam. uralkodók, nemesek, mindenféle viszonyok és ellenségeskedések. jó, hogy még az elején járok, így talán kicsit később kikristályosodnak a szálak. de egy tisztes háború, csata vagy bármi jót tenne. akkor egyértelmű lenne, ki kivel van.

viszont amit nem lehet nem észrevenni, az a legújabb trend. egy sztori legyen régi korból való (spartacus), akár akció a mából (válaszcsapás), vagy a kitalált korok és trónok harca (ez milyen szép volt igaz?), dugni kell. már-már a sztori elengedhetetlen részévé és fontos cselekménnyé teszik. ha ez a trend így folytatódik, lassan a pornófilmekbe is csak egy kis cselekmény kell, hogy a trendsorozatok szintjére emelkedhessenek.

hogy ez jó vagy nem, azt mindenki döntse el magában.

még mindig ez a huzavona a munkahelyem körül. tulajdonképpen valahol egészen irigylésre méltó a helyzetem. legalábbis barátaim elsőre mindig azt mondják, ez nagyon jó nem? hát valahol igen, persze, elvagyok. de a hosszabb távú kilátások egyre rosszabbak. decemberben, mint ezt megírtam talán már nem dolgoztunk. illetve ez így nem teljesen fedi a valóságot. leállta a termelés. bejártunk és egy darabig a kötelességtudat és az unalom vitt előre sokakat (akik addig is csak kerülték a munkát, azokra ez nem igaz, az ő "munkásságuk" és annak hatása a jelenlegi helyzetre megérne egy elemzést, de nem ide tartozik). aztán ránk szóltak, hogy ugyan ne pazaroljunk már itt feleslegesen, akinek nincs dolga, az ne dolgozzon, akinek van szabadsága, az menjen haza.

végül előbb szóbeszéd, majd hivatalos formában is megkaptuk, januárban nem kell bemenni senkinek. egy állásidőnek nevezett "móka" következik. első körben január hóban végig. mindenki marad otthon, nem fogy a szabadsága, és kapja a fizetését. látszólag jó dolog ez, és nem is a hirtelen kapott szabadidő miatt panaszkodok, de azt könnyen beláthatja bárki, egy gyár, amely nem termel, nem működhet gazdaságosan. ha pedig nincs haszon, idővel vége mindennek.

jelenleg áram is csak korlátozottan van, a gázszolgáltatást teljesen felmondta a cég, tehát a berendezések állapota rohamtempóban válik kritikussá. szétfagynak a közművek, a gépek tönkremennek.

és a folytatásról egyelőre semmi hír. kaphatunk felmondólevelet, de annak kellene, hogy legyenek előzményei (csoportos létszámleépítés bejelntése, stb), mehetünk dolgozni is (jelenleg ez a hivatalos állás, hiszen írásban januári állásidőt kaptunk, de ilyen állapotok közé - fűtés, áram hiánya, közművek állapota - értelmetlen lenne visszamenni, meg is kellene rendeli az áramot és a gázt, ami ilyen szinten nem egyik napról a másikra megy. harmadik - és szerintem a legvalószínűbb változat -, hogy kapunk egy újabb papírt és még egy ideig maradunk itthon.

még mindig úgy vélem, van valaki, aki tud valamit, de kivár. (talán) egy befektető, új tulajdonos érkezésére.

a nagy munkahely megszűnős posztsorozatom most kivételesen nem valami meg(nem)történt dologról fog szólni. most teljesen friss, meleg aktualitás árad a szombati munkanapon (csupa irónia az élet) íródó posztból.

november 12-én jelent meg a hír, hogy mentené a kormány az acélművet. ekkor nem ment matolcsy az oroszokhoz. és nem tárgyalt sem a dunaferről, sem a malévról, sem a gázról. majd tegnap arról szóltak a hírek, miszerint nem lesz az államé a dunaferr. igaz, eddig is csak blöff volt a megvásárlási szándék. (mondjuk szerintem nem olyan vicces egy ilyen blöffel felbőszíteni a másik oldalt, de nem kusza-szemű gyuri állása a tét, szóval értem, hogy neki mindegy.) a cikkben dorkota lajos (fidesz) említést tesz róla, hogy ideje örülni, mindenkinek megmarad az állása.

ugyanezen a napon pedig bejelentették - ezt már nem a híroldalak, hanem a mi vezetőink -, hogy lőrincen kihengerlik az utolsó lemezt, majd leáll a termelés. ez ma hajnalban meg is történt, cirka három órakor. ami kevés munka megmaradt, azt még az elkövetkezendő napokban elvégezzük, akinek van szabadsága, az elmegy, a többiek bent lézengenek. a hengermű vezetése sem a hajtja a dolgozókat, inkább arra biztatnak mindenkit, hogy "ultizzon".

elbocsátásról valóban nem esett szó (még). ám termelés nélkül nem sokáig van értelme fizetni a dolgozókat. így most egy dolgot tehetünk, várjuk, hogy kimondjanak egy döntést, legyen az bármi.

és akkor a kép az apró mozaikokból, ahogy azt ígértem. most, hogy kézbe vettem a gépet azzal az eltökélt szándékkal, hogy összeszedem, mi az amit konkrétan tudunk, rájöttem ez a legkevesebb az egész sztoriban.

az első, mindent elindító morzsa nem volt más, mit egy elvél, amit a cégvezetés küldött véleményezésre a reprezentatív szakszervezetnek. ebben a levélben szerepelt egy leépítés terve, egy gyáregység felszámolása és mindezekhez társítva egy dátum. kicsit olyan szaga van a dolognak, mint mikor a mobilcégek véletlenül elhagynak egy koncepció telefont. véletlenül. nos ez a levél is véletlenül nyilvánosságra került. ekkor indult a pánik és a találgatások sora.

és akkor mondhatjuk, hogy itt a történet végére is értünk. ugyanis ezen egy nem egészen hivatalos és egyáltalán nem publikus levélen kívül semmi, de semmi információnk nincs, ami kicsit is hivatalosnak mondható. amiből ezen későnyári levél óta informálódunk, az mind-mind pletyka, szóbeszéd.

persze tudjuk, hogy nem lehet ezt félvállról venni, hiszen a mi nemzetgazdasági miniszterünk is erről tárgyalt moszkvában, illetve nemtárgyalt.

az anyacégnél a beszerzők minden alkatrész és anyagrendelésünket megkérdőjelezik. felteszik a kérdést, kell ez nekünk még egyáltalán? hiszen ennyi időre minek?

azután jött ennek a hivatalosabb része is, minek a fele se tréfa. mikor is a vezetők szegezték nekünk, tessenek indokolni, ha kell valami, mert nem akarunk olyanba pénzt fektetni, amit sosem fogunk felhasználni. majd jött a pillanat, mikor már a mi kereskedőinknek is megmondták, meddig lehet felvenni rendelést. ez az állapot szerencsénkre most éppen kitolódott. szóval minden hivatalos tájékoztatás nélkül ott tartunk, hogy talán csak perceink vannak hátra. ez így együtt pedig szörnyen rossz.

senki nem tudja, mire számítson. és ez nem jó. akik tehetik, tehették, azok igyekeznek továbbállni, sokan meg is tették. helyettük új ember nem jöhet természetesen, hiszen bezárni készülő gyárba nem veszünk fel embert. a reménykedők tábora reménykedik. mi mást kellene tennie. ők a pozitív pletykákba próbálnak kapaszkodni.

nekem is megvan természetesen a teóriám. asszem más már nincs is hátra, mint ennek a feltárása. na és persze azok az események, amik ezek után fognak bekövetkezni. mert valaminek történnie kell. lesz még miről karcolni.

visszaolvastam a legutóbbi posztot. tettem benne egy homályos kijelentést, hogy magyarázatot adok a gazdasági érdekekkel kapcsolatos kérdésekre. nos lássuk, de előre szólok, amit leírok - bár tényeken alapul - korántsem bizonyosan a teljes és hibátlan igazság. ami tudunk, az is kevés, sokszor homályos vagy akár ellentmondásos információk apró morzsái. gazdasági elemző sem vagyok. pusztán figyelek és benne vagyok a dolgok közepében.

egykoron a mi közvetlen cégünk (az én idekerülésemkor) egy kft volt. a kft tulajdonosi köre összetett és bonyolult volt, de részben egy nagy részvénytársaság volt a gazdánk. a nagy céget isd dunaferr zrt-nek hívják. (hogy ne ködösítsünk tovább.) történt pár éve, hogy a dunaferrnél egyfajta tulajdonosi váltás következett be, a mi "kis" káefténket pedig ismét a nagy dunaferr részévé tették. itt ugranék egy kicsit a sztoriban, kihagyva az évről évre faragott költségeket, a távirányítású beszerzést, az ellehetetlenített termelést, stb, mert az egy külön sztori.

néhány évvel később a mi ukrán cégünk tulajdonosai pénz szűkébe kerültek, mert ukrajnában választások voltak, és mint minden rendes oligarcha, politikailag érdekeltek voltak ők is. állítólag a nagy konszern (nem csak a dunaferr) három tulajdonosa (mint a mesében) elment kölcsönkérni. konkrétan az orosz külkereskedelmi bank (Vnyesekonombank) volt, aki adott kölcsön egy kisebb összeget. itt milliárd dolláros nagyságrendről beszélünk. ellentételezésként a szövetkezet (ISD) a cégbirodalom jelentős hányadát ajánlotta fel. jöttek a választások, a mi oligarcháink pedig természetesen veszítettek. el kellett telnie egy kis időnek, míg az új (rész)tulajdonos oroszok piacra léptek, de eljött az idő.

kivárták a pillanatot, mikor kértek valamit (mint a tanúban) ezúttal nem tőlünk, hanem az országtól. itt van a gáz, itt van paks, itt van a malév és itt van ki tudja mi minden. az oroszoknak pedig van egy kisebb cégben egy kisebb tulajdonrészük (8000 magyar dolgozó és a beszállítók valamint legalább egy szavazattal több, mint 50%). ekkor aztán a cég nagyon veszteséges lett. persze a világpiaci trendek alapján se lehet állítani, hogy szárnyal az acélipar, de az talán sosem fog kiderülni, valóban be kell e zárni itt mindent. viszont a nyomás egyre nőtt. beruházás és fejlesztés szinte semmi, karbantartás és javítás csak annyi, amitől nem hullik atomjaira a gyár, aminek a kapuin belépve egyből 20 évet ugrunk vissza az időbe. kimondták, ránk (és később talán az egész nagy vasműre) nincs szükség. meglebegtették azt a bizonyos nem hivatalos papírt és elindult a pánik, a találgatás. a vevők újabb piacokat kerestek, a dolgozók egy része továbbállt. ezzel a mi egykori kft-nk valóban nehéz helyzetbe került.

az utóbbi időben a helyzet némileg stagnál. vannak hírek az esetleges folytatásról, de ezek kivétel nélkül arról szólnak, hogy néhány hónapot kapunk még. senki nem kecsegtet biztató jövőképpel. miközben a legfelsőbb vezetőket sorra zavarja el az igazából ismeretlen tulajdonos, mi reménykedünk. ugyanakkor az anyacég gyakorlatilag lemondott rólunk. mi pedig próbálunk azokba az információmorzsákba kapaszkodni, amiket innen onnan elcsípünk. ebből próbáljuk összerakni a képet. legközelebb megpróbálom összerakni itt is.

megígértem, tehát itt a folytatás, még ha nem is pont egy hét múlva. felröppent tehát a hír, hogy bezár a gyár. az első néhány napban tényleg semmi más nem történt, mint pánikolás. nem tudok erre jobb szót. mindenki a kétségbeesés határán volt. próbált okos lenni, vagy megtudni valamit attól, aki okosnak tűnt. persze senki nem volt az. de ez is, mint minden csoda, három napig tartott, majd elindultak az első pletykák. a "biztos helyről hallottam"-tól, a "nem tudom igaz e, de többen is mondták"-ig. természetesen a forrás sosem derült ki, de a pletykák terjedtek. hosszú hetekig volt jellemző, hogy minden nap egy, de inkább kettő verzió reppent fel arról, hogy mi lesz a folytatás. eleinte ezek arról szóltak, hogy mikor és milyen módon történik meg az elbocsátási hullám. egyben, külön-külön. ki meddig húzhatja, kinek ajánlanak másik helyet, stb.

és ezzel párhuzamosan megjelentek persze a pletykák cáfolatai is. ezek két dolog köré épültek. az egyik az volt, hogy a kiszivárgott levelek csak kiszivárogtatások, semmi hivatalos nincs bennük. ez amúgy érdekes módon jellemző, mert a tulajdonosi kőr részéről azóta sem jelent meg semmilyen hivatalos állásfoglalás irányunkban a létszámleépítéssel kapcsolatban, ugyanakkor tévében és nyomtatott sajtóba is fel-felbukkan egy-egy vezető, aki nyilatkozik a témában. a cáfolatok másik alappillére pedig a törvény volt. mert minden pletykában volt valami hajmersztő és leginkább szürreálisnak nevezhető elem, ami miatt hiteltelennek tűnt.

a történet egészének legfájóbb pontja az emberek sorsa. könnyű belátni, ha valami nem megy, azt nem szabad erőltetni. gazdaságilag a bezárás lehet(ne) indokolt és a pénzét a tulajdonos viszi vásárra, de az emberek sorsa ettől még tragikusan alakul. van nálunk olyan dolgozó, aki télen az innen vásárolt (?) hulladék fával fűt. a felesége és a gyereke szintén itt dolgozik. nyögik a lakáshitelt. nem nehéz elképzelni, mi lesz velük. és akkor a gazdasági érdek senkit nem fog érdekelni. ráadásul, az a része a történetnek korántsem ilyen világos. erről legközelebb...

a mikroblogok az utóbbi időben messze kielégítették a közlési igényemet a világ irányában. főként a mellette elkövetett olimpiai és focis bloggal együtt. sem energiát nem éreztem a blog írására, sem mélyebb mondanivalóm nem volt. gondolkodtam is a bezáráson, de végül nem tettem. és most talán jó is, hogy meghagytam a lehetőségét a blogolásnak.

az egész amolyan amcsifilmesen klisés kezdetű volt. kaptam egy levelet a kormánytól, melyben ecsetelték a munkahelyek megmentésének projektjét. remekül hangzott. kitűnő propaganda anyag. egy választási versenyben hittem is volna talán a remekül hangzó reklámnak. csak éppen ugyanezen a napon történt pár órával korábban, hogy a munkahelyemet is körbejárta egy levél. amolyan gerilla marketing jelleggel egy levél, ami úgy kezdődik, nem kellene publikálni. ettől érdekes lett. arról szólt, hogy mikor és mi módon zár be a gyár.

így kezdődött tehát. két levél. persze egyik sem volt teljesen előzmények nélkül. de a lényeg ekkor kezdődött. néhány hete. az első napokban kétféle reakcióval lehetett találkozni. az egyik a tanácstalanság és értetlenség volt. a másik a pánik. nem arról volt szó, hogy pár ember megy a levesbe. arról volt szó, hogy a több évtizedes hagyományokra visszatekintő cég megszűnik. az anyacégtől is emberek százait eresztik szélnek. de nálunk szó szerint felteszik a lakatot a kapukra.

és most úgy döntöttem, megosztom a világ rám kíváncsi részével, hogy is zajlottak, zajlanak azóta az események. innen folyt köv tehát.

most aztán mindenki megvádolhat mindenféle szörnyűséggel, de szerintem a kínaiak nem kellenek az olimpiára. valahogy tönkreteszik az egészet. jönnek és megnyernek mindent, anélkül, hogy egy kicsit is küzdenének. ismeretlenül. tudom, ott vannak az amerikaiak is. legalább annyi dopping és ki tudja mi áll mögöttük is, számomra ez nem lehet kérdés. de az amerikaiak legalább nem arctalanok. egy lochte, egy phelps, egy gatlin vagy bármelyik kosaras egy egyéniség. marketing munkával felépített intézmény. és lehet szeretni, meg utálni, de valahogy más.

a kínai sportrobotok arctalanok. elveszi a játék élvezetét és megfoghatatlanok. nekem csehlacik, gyurtadanik, szilágyiáronok kellenek. vagy akár eric muszambani, lochte, bolt. mert én nem arctalan robotok steril győzelmét, hanem szerethető vagy utálható sportolók izzadtság szagú versenyeit akarom látni.

hétvégém volt. az alap adott volt a rekkenő hőséggel, nem nagyon kell ecsetelni szerintem. így már a péntek reggeli munkába érkezés is fárasztó volt önmagában. de valahogy a nyári nagyjavítás finisének tempóját sikerült túlélni, néhány liternyi izzadság árán. na de a lényeg csak ekkor kezdődött. délután esküvő. a jó előre bekészített öltönyt magamra illesztettem. a nyakkendőkötés már izzasztó volt. pedig előtte fürödtem. az sem volt egyszerű történet, mert a munkahelyi csőtörés miatt kérdéses volt, lesz-e víz. lett. nos így ingben, nyakkendőben öltönyben irány az esküvő. nem fáztam. a hajnalig tartó buliban persze a kellő mennyiségű szesz megtette hatását. még jobban izzadtam, csak már nem zavart.

kései/korai hazaérkezésünkkor egy szolid arcmosásra futotta csak, mert kádrekonstrukció zajlott, a fürdő használhatatlan. két órányi izzadt pihenés következett. minden voltam, csak friss és üde nem reggel fél hétkor, amikor indulnom kellett. várt az eurogames. melegolimpia, nem kell ezt szépíteni. 13 azaz tizenhárom mérkőzés. szellőztethetetlen poshadt, emberszagú sportcsarnok, 12 órányi sípolgatás. halál. aztán este tíz felé már kedvesemnél. mintegy 15 liternyi izzadás után végre zuhany. tiszta voltam, és aludtam.

a vasárnap nyugis, kölyöklátogatós, sütögetős, este eb-döntős volt. végre pihi. persze a döntő nem az én elképzeléseim szerint alakult. és persze nem aludtam ki magam rendesen. de persze tegnap foci, amit nem hagyunk ki. és persze a teremben nem működött a légkondi. 50 fok, semmi levegő. nyár, én így szeretlek!

ha már hanyagolom a blogjaimat (allwhites meg ez), akkor legalább néha egy-egy pillanatra álljunk meg. és véssünk valamit a virtuális papírra. megy ez az EB dolog, amivel az a helyzet, hogy rá kellett jönnöm, keményebb, mint a VB. lehet, hogy nincs argentín meg brazil csapat, de valahogy itt mindenképp van olyan, aki kiesik, pedig tudása és múltja alapján továbbjutást érdemelne. és még csak nem is a meglepetés miatt, hanem azért, mert csak kettő jut tovább egy csoportból. szimpátiát és pillanatnyi formát félretéve a francia-angol-svéd trió egyik tagja elhullik, pedig nem kellene. a német-portugál-holland trióval hasonló a helyzet. nehéz dolog.

azért vannak kedvencek. kedvenc csapat is, de az most nem is olyan fontos, mint az apróságok. kedvenc kassai például, 36 sípszóval. ez tekintély. tényleg a legjobbak egyike. van kedvenc mez, az írek fehér meze. olyan jó és kész. és a kedvenc szurkolók is ők lettek, éppen ezért innen is üdvözlet a boysingreen.blog.hu-nak amit tegnap az ír fanok műveltek, az előtt le a kalappal. két meccs alatt hetet kapva, elsőként kiesve nem tereprendezésbe kezdtek, hanem éneklésbe, méghozzá olyanba, hogy a fiestázó spanyol szurkolók is némán borzongva hallgatták. én adnék egy fair play díjat, ez a legkevesebb!

és van kedvenc kép is, íme:

hátha ez nekem is ad egy kis ihletet és nem csak a mikroblogok, twittek és közösségi oldalak hasábjain alkotok. megpróbálok ezekkel kapcsolatban pötyögni, és meglátjuk hoz e valami újat a blogba. tehát...

9 nap múlva foci eb.

58 nap múlva olimpia.

gondolkodtam, megírjam-e. aztán úgy döntöttem megírom. versenyezgetünk. ismét. bár a táncversenyek világa már nem olyan, mint régebben. sokkal kevesebb versenyző van. át is alakult a verseny. osztályos-, hobbi- és tánciskolás versenyek is vannak. és a színvonal is elég vegyes.

az osztályosok olyanok, amilyenek. az alsóbb osztályok versenyein néha bántóan kevesen vannak. a minőség pedig igazi versenyhelyzet nélkül nem is lehet eget verően magas. a hobbiversenyek egy-egy tánc külön értékelésével kaotikussá tudnak válni. a tánciskolások pedig szintén hatalmas minőségi szélsőségeket tudnak bemutatni. a háromféle versenyforma eredménye, hogy sok táncos sehol sincs. amúgy sincs, és ennek rengeteg oka van. az egyik, hogy osztályos verseny kevés van, sokat kell érte utazni és akkor sem biztos, hogy egymást kell letaposni a versenyzőknek. így az előrejutás lassú. a tánciskolás versenyeknek pedig nincs szakmai felügyelete. és ez a nagy baj. mert előfordulhatnak olyan "tévedések", amelyeket azért élesben senki nem engedne meg magának pontozóként.

megjegyzem, az utóbbi hónapokban, mióta ezeket a versenyeket látogatjuk, mindig, minden táncból hozunk el érmet. ritkább eset az ezüst, ne adj isten a bronz, mint az arany. pedig nincs mögötte több gyakorlás, mint az eddigi hétköznapokon. sőt esett már meg olyan is, hogy munkából zuhantam be a helyszínre. nincs különösebb jelentősége a dolognak, hogy hol végzünk. inkább egy-egy párossal szoktunk "vérre menő" presztzscsatákat vívni.

legutóbb azonban az történt, hogy a három páros döntőben majdnem utolsók lettünk. persze ez benne van a pakliban, de megnéztük hogyan. a háromból az egyik páros saját bevallása szerint is outsider kissé. jóban vagyunk, minket nem  is igazán ellenfélnek tekint, hanem példaképnek. és tényleg nem nagyképűségből mondom. a másik eddig jóval mögöttünk végzett mindannyiszor szintén, bár az előzőnél kétségtelenül jobb képességű páros. nos ennek a fiatal párnak az oktatója pontozott a versenyen. most először. nyertek. jár a gratuláció. csak a dicsőség fényét tompítja, hogy az oktatójuk úgy gondolta, ha saját párját elsőnek teszi, az természetes. négyből négy táncban. és az is, hogy akit mindenki valóban riválisának gondolt (azért nem írom, hogy jobbnak, mert tényleg nem akarok nagyképűnek tűnni), azt nem második helyre rakta, hanem a lefelé erősen kilógó harmadik pár mögé. így biztosítva, hogy ha a többi pontozó tisztességesen pontoz, akkor az ő párosa garantáltan nyerő legyen.

mantovai viktóriának külön gratulálok, hiszen el tudta dönteni a sorrendet, csak éppen nem ezt írta a pontozólapra. tudatosan, elcsalva ezzel az eredményt. az ezüstérem így is egy lesz az érmek között. nem vagyok nagy gyűjtő, egy kupacban lóg a többivel. a párosa pedig talán nem képzeli be magának, hogy most már bárkit, bármikor legyőzhet, mert akkor szorgalommal és kitartással még igazán jó táncosok is lehetnek!

ami biztos, hogy nem a 120402 lesz a szerencseszámom. ha jól számolom ez volt tegnapi dátum. ritka egy zaklatott nap volt. pedig pont úgy indult, ahogy a hétfők indulni szoktak.

felkeltem reggel. mit reggel, hajnalban. elvetemült hideg volt, de az én szerelmem lefuvarozott az állomásra. eddig rendben is lett volna minden. be is értem a munkahelyemre. telt múlt a nap. olvasom a híreket a mobilon. kirúgtak egy edzőt (pécs). mégyegyet (diósgyőr). na ez a nap is mozgalmas. lehet valami a levegőben.

aztán eszembe jut, hogy ez az a nap, mikor a munkahelyemen sztrájk lesz. van miért, nem ecsetelem. két órás. egyetértek, tehát csatlakozom (gyakorlatilag csak egy órát jelent, mert a műszak végére időzítették. ülve a kijelölt helyen olvasom a híreket. épp lemond SP. na vége a szappanoperának. de ez a nap egyre mozgalmasabb. vége. a sztrájknak is. részemről. irány haza. volt is vagy fél órám otthon, mielőtt rohanhattam elnökségire. beesek. laptop elő, a hétvégi képeket lehet szerkesztgetni, amiket a röpsulin csináltam. a szemem kifolyik lassan. az elnökségi hosszú és vontatott, de legalább a mi elnökünk nem mondd le.

jó ennyi, rohanás haza. már késésben vagyok. és éhes. na menet közben valamit tolok. otthon rohamtempóban öltözök és írom az sms-t, hogy pici kések. csak megérkezünk focira. éppenhogy. kifutom a belem és csúfos vereséget szenvedünk nyertes pozícióból. ismét hideg és sötét van. 18 órája ébresztett a telefon. irány haza.

de nem megy ez sem olyan egyszerűen. a lakatért leadott személyimet visszakapva egy idegen arc figyel. mondom a recepción, ez nem én vagyok. a recepciós megdöbben, nyilván tévedek. hosszú értelmetlen vita után rendőr kell, mert nekem semmi biztosítékom és a személyim valaki másnál. ki tudja kinél. rendőrök érkeznek. mázlim van, az árván maradt igazolvány egy rendőré. hamar megvan a tulaj, aki készséges a fogolycserét illetően.

közben újabb óra telt el. lassan hazaérek. 20 órája szólt a telefon. négy óra múlva ismét megszólal. aludni kell! és aztán egy nyugis napot szeretnék. minden és mindenki maradjon a helyén