tegnap előtt délután egy iskolába voltam hivatalos. bizonyos szalagavatót kellett leboltolni. odafelé tartva leszállok a hévről, hogy átkeljek az úton. az utat épp félig felbontották, ami amúgy mellékes, csak megjegyeztem. csoportnyi gyalog megelőzött és mivel nem voltam határozottan a falka rész, gondoltam nem kockáztatom meg, hogy nyomukba eredek, mert az eutósok nem biztos, hogy érzik a falka összetartó erejét. de a kis piros autó. yaris mozdulatlanul állt. akkor átkelek. indulok és tülköl. nekem. na de mér'? teszem fel a kérdést magamban és tekintetem a vezető felé irányítom. hopp ez mosolyog. rám. mit mosolyog, vigyorog. és integet. ismerem. exex kedves édesanyja... életem legviharosabb szakításába előtt ő volt az exleendő anyós. ha tudom, hogy arra jár, azt gondolom elüt. erre boldogan mosolyog rám. az idő... még váltottunk is néhány szót.
de van, ami nem változik. ilyen például a bkv. tegnap érdekes dolog jutott eszembe. biztos van rajtam kívül más is, aki már ütközött akadályba tömegközlekedve. ellenőr, stb. nem érvényes, soha nem is volt, hamis, ez a matrica nem jó, szám nincs beírva...sorolhatnám. mindezt drágán, rossz minőségben adott szolgáltatásért cserébe. de jól van, fizessük meg az utazás árát. meg a veszteséget adóból. (és a soktízmillás jutalmakat) de! van, ami nem pénzkérdés. csak egyetlen téma. mert kedden a ferenciek terén lévő garzon szűkösségű aluljáróban ez jutott eszembe. miért kell nekem akadályversenyben részt vennem? leszálltam a metróról, felmentem meg le, aztán tovább haza. 5 perc különbséggel. (abba tényleg nem akarok belefolyni, hogy egy ilyen útmegszakítás jeggyel újabb 250 (60, 80?) forint.) de hogy milyen nehéz haladni. ha mindenkitől elveszem a szórólapot, most papírboltom lenne. a kérdezők meg megint újabb hadat jelentettek. és mikor jövök vissza - mondom 5 perc - akkor ugyanez vissza. ráadásul lefelé jegyellenőrzés. rendben. majd lent is! na azt elzavartam. ugyan ne vicceljen már! mit gondolt, félúton szálltam fel a mozgólépcsőre? de ezt ne boncolgassuk. a szórólaposokkal kezdjünk valamit. erőnek erejével lehet csak túljutni rajtuk. értem én, hogy van, akinek ez megélhetés, vagy kiegészítés és kell. de engem cefetül zavar. idegesít és komoly akadályokat jelent a haladásban. miért nem kezeli ezt a kérdést a bkv? ez nem pénz kérdése! ehh
smilodonnak. igen, az a rész az. elgondolkodtató. valóban felveti, miért épp ő. de azt gondolom, tudatos sokkolás a cél. ha így van, bejött. én pont azért gondolom, hogy jó a könyv, amiért te még mindig nem tudod. hónapokkal később is "friss" az olvasásélmény. ma a tv/video/dvd/könyv-rengetegben nem sok olyan alkotás van, ami még ennyi idő elteltével is megmozgatja az agyad. bár e kijelentésem akkor lehet igazán hiteles, ha már én is hónapokkal túl leszek a könyvön.
idekívánkozik még valami. ma reggel (hajnalban) olvastam a sportsajtóban john terry (az angol labdarúgó-válogatott kapitánya) egy nyilatkozatát.
"Az egyik lábujjam eltörött, és a szezon első napjától kezdve beinjekciózva játszom, érzéstelenítés nélkül edzeni sem tudnék. Nem kell nekem műtét, nem érzek semmi különöset. Ez egy törött lábujj, nem fogok belehalni...Rövid a karrierem és a Chelsea vagy Anglia egyetlen mérkőzéséről sem akarok lemaradni - még egy edzésről sem..."
ezért (is) szeretem az angol labdarúgást. és valahogy így gondolom én is. ezért védtem hétfőn és már vasárnap is bedagadt ujjal. ráadásul sokat javult azóta, tehát még csak el sincs törve. de persze most nem szeretném, ha terryhez hasonlítana bárki. a párhuzam csak a sérülésre vonatkozhat. (hiszen ő mezőnyjátékos! :D)
