a hét utolsó mukanapja is elérkezett. éppen ideje volt. valahogy nem érzem magamban, hogy szétrobbanok a munkakedvtől. pedig munka az még bőven akad. mondanám persze, hogy valahogy átvészelem ezt a nyolc órát, aztán usgyi haza (usgyi, hja, mekkora játék!), de annyi munka vár rám, amit nem lehet halogatni, hogy csak na. ellenkező esetben hétfőn nagy balhé lesz. ezt pedig nem szeretném. tehát belevetem magam a munka sűrűjébe. megharcolok a beosztottak dacos hangulatával. mely szerint ezt meg azt nem lehet, vagy úgy nem lehet, meg ez hülyeség, tehát el sem kezdem és amúgy is három nap mire kész lenne. igazából azt nem értem, miért nem mindegy nekik, valamit úgyis kell csinálni. nem ücsöröghetnek napi 8 órát. ráadásul akkor unatkoznak is, tehát csinálják, csak lassan, meg vitatkozva. persze mindig találok valami megoldást, hogy kész legyen a meló.
aztán ott a másik oldal. a feljebbvalók. akiket meg nem érdekel a miért, a hogyan, csak az, minden azonnal legyen meg. persze, mi sem egyszerűbb. leginkább közvetlen főnököm a kedvencem e témában. valamelyik nap is kitalál valami baromságot. hogy mutassam meg neki leírva, ki mit csinál aznap. mondom, rendben, lemegyek megcsinálom. de nem, most azonnal. finoman jelzem, hogy a hirtelen jövő agymenéseire nem nagyon vagyok felkészülve, ergo nincs ilyen papír a zsebemben. mert miért is lenne, hisz eddig ez nem kellett. na erre rátört a szokásos idegi kórság és üvöltözik. lenyugszik. másnap ugyanez. hahh, mit képzel ez, persze, hogy van. no ettől elégedett nem lesz, csak megjegyzi, hogy ez azért van, mert előtte szólt. persze, hogy azért, mi másért lenne. aztán hozzá teszi, hogy meg csak azért csaptam valamit össze, hogy befogjam a száját. ezt mondjuk nem erősítem meg, de így van. még gyorsan hozzá teszi, hogy biztosan találna még hibát. én meg jelzem, hogy így van. én rengeteget tudok. mert, ha azzal töltjük az időnket, akkor bárkiben találunk. benne is. ez valamiért nem tetszett neki, de lenyugszik. szóval néha ilyenekkel kell küzdeni. ahelyett, hogy rendes tisztességes módon dolgoznánk.
mondjuk ma egész normális volt. kérdezte: "hány embered van ott?" ezt a műhelyre érti. megmondom, hogy 6 külsős, mert az itteni kettő szabadságon. visszakérdez: "és Te?". "én nem vagyok ott. iitt vagyok. és nem vagyok az emberem!" röhög, békén hagy. talán picit hülyeként kell kezelni és akkor megnyugszik?
