ha hétfőn jó volt öttusavébén lenni, akkor kedden egyenesen fantasztikus. igaz, az eredmény nem annyira fényes, mint előtte lévő nap, de az élmény óriási. ugyanúgy a lovaglásra érkeztünk. a fiúknál több váltó és kicsit lendületesebb lovaglás volt. így talán picit látványosabbnak volt mondható a verseny.

néző is több, volt, ennek megfelelően a hangulat is emelkedettebb. hogy ne legyen minden tökéletes, benfentes hírforrásunk elárulta, hogy éppen e napra sikerült a stadion területére valami gyerek versenyt rendezni, 400 kölökkel. ők bizonyára rém aranyosak és jó fejek, csak éppen a lebonyolításhoz pont azok az emberek mentek el, akik előző nap a pályán dolgoztak. helyettük jöttek a lovat eddig csak ferrari logóból ismerő önkéntesek, hogy pályahelyreállítás néven rémísztgessék a versenyben rohangáló pacikat. a lovaspálya területén egy (1) darab olyan ember volt mindössze, aki konyított valamit az öttusához. (mondjuk ő nagyon) így ő nem csak indító bíró, de célbíró is volt, és a pályamunkás önkénteseket is irányította és sok egyéb mást is. de lépjünk túl ezen.

sokkal fontosabb, hogy az előttünk álló fehéroroszok nem lovagoltak hibátlanul, vagyis akár be is lehetett volna hozni őket. csak éppen ott hibázott a dolog, hogy nemzetünk fiai mohácsi vész méretű rombolást hajtottak végre a pályán. na jó, ez így túlzás, de a hibátlantól is fényévnyi távolságra voltak. viszont ők legalább nem jártak úgy, mint a koreaiak(?), akiknek az utolsó versenyzője berepült a célba. ment is a vita, hogy most vajon a lovon teljesítette a pályát kitételnek megfelelt e. szerintem igen, de én mezei néző voltam. ekkor még!!!

volt tehát miért izgulni a lovaglás után. és mivel e napon nem rendeltett foci vagy más elfoglaltság számomra, ezért maradtunk a futáson is, hogy a végén igazán izgulhassunk. de kár lenne ennyire előreszaladni, hisz az események itt vettek csak meglepő fordulatot. történt, hogy a két szám közti szünetben, csili apujával töltöttünk némi időt. ezt minetgy véletlenül a büfénél tettük, ahol az alapvető illemszabályok miatt innom kellett egy sört. (majd mégegyet.) szóval elcsaptuk az időt. és jött a pillanat, mikor be kellett menni. nekünk nem annyira kellett, mint inkább szerettünk volna, de a judge feliratú pólóban feszítő úrnak a táraságunkból feladata volt. el is indultunk együtt, majd elértük a kaput, ami a küzdőtér mágikus határát jelenti, és ahová halandók be sem tehetik a lábukat. általában. ekkor csili apuja addig addig töprengett azon, hogy merről kerüljük a területet, míg a legrövidebb út az egyenes elvén, arra az elhatározásra jutott, hogy tartsunk vele. bizsergető érzés volt belépni a területre, ahol az imént még a lovak vágtáztak, nemsoká pedig a versenyzők fognak. közel lenni a tűzhöz...! minden földi ember álma. élveztük is, mint annó éva az almát, csak nekünk nem járt érte kiűzetés.

szóval a kulimász közepén vártuk a futást, ami annak rendje és módja szerint el is kezdődött. hamar felfedeztem, hogy pozícióm még tán az akkreditáltaknál is jobb, úgyhogy annyit fényképeztem, amennyit csak lehetett. többek között azt is, mikor a rajt előtt néhány perccel a célhurka (nem tudok rá jobb szót, az afelfújt izé, ami célkapuként szolgál) összeomlott, mert nem jött az áram. nyilván valaki kihúzta a konektorból. később megjavult, de mint látható, addig is uralták az önkéntesek a helyzetet. jó volt ennyire testközelből nézni világeseményt. és az sem mellékes, hogy nem voltunk rosszak a végén. igaz, hogy a beloruszokon kívül még litvánia is előttünk végzett, de ez azt hoszem megbocsátható.

a fiúk ugyanis futottak, ahogy bírtak és kemény csatában végeztek dobogós helyen. persze erre szoktuk mi magyarok azt mondani, hogy "ugyanmár! csak bronz". de azért én tartom, hogy világbajnokságon dobogóra állni nem kis teljesítmény. persze ha mondjuk a lovaglásunk nem olyan, amilyen... szóval gratula a fiúknak. és köszönet csilinek, meg az ő apukájának, hogy ilyen közel kerültem a tűzhöz.