ücsörgök itthon és lélekben az esti focira készülök. na meg fizikálisan is. egyrészől szárítom a ruhám. mert mikor hazaérkeztem négy óra körül, akkor szembesültem vele, hogy még csak ki sincs teregetve. szóval most minden lehetséges módszerrel szárítom. vasaló, ventillátor, hajszárító. ez utóbb már nem játszik, mert bedöglött. még be kell fásliznom a lábam. sokkal jobb, mint a múlt héten, mikor gyakorlatilag járni sem tudtam tökéletesen. nyilván az orvosok most sem a sportolást javasolnák, de már olyan 80 %-os állapotban van.
a lélekbéli felkészülés pedig a megasztár legutóbbi adásának megtekintése volt. biztos bennem van a hiba, de mester tomika egyre ellenszenvesebb. mikor a csinos női melegítőfelsőjében a versenyző ruháját szidja, vagy mikor mgjegyzést tesz, hogy a lemezeladási adatok nem mérvadóak, mert lola több lemezt adott el, mint ő, pedig a különbség ég és föld, akkor kicsit elgondolkodom, hogy mi a fenét keres egy ilyen ember a tévében?mivel érte el a menedzsmentje, hogy futassák egy igen népszerű és sok-sok adásból álló tévésóban? klasszikusokkal élve: "kit kellett leszo.ni egy ilyen pozícióért?" na midegy. jót mulattam.
ittam egy jó teát is, és még kllő időben ettem. most majd megpróbálok koncentrálni, mert a múlt heti produkciónk szánalmas volt. az enyém is. akkor is, ha sérülten álltam a ketrecben. meg akkor is, ha kevés támogatást kaptam az előttem (nem) lévő védelemtől. tíz alkalommal kellett magam mögé nyúlni. és bár nem először fordul elő ilyesmi hasonló bajnokságban (szerencsére velünk, velem először), nem akarom mégegyszer átélni. eljön a pillanat, mikor már csak a végét várom. mikor érzem, hogy semmi sem sikerül. és egy-egy sikeres megmozdulás sem lendít át a holtponton. álltam és szinte csak néző voltam. jöttek felém. úgy, mint máskor is. hol többen, hol kevesebben. tudtam, adott helyzetben mit kellene tenni, hisz' hétről hétre ott állok és csinálom. állítólag (ezen a szinten) egész jól. tudom, mikor, merre, hogyan kell mozdulni. mozdulok is, de mintha látnám magam kívülről, hogy olyan lassú, suta az a mozdulat. érzem, hogy nem ugyanaz, mint máskor. próbálok alkalmasint talpon maradni, hogy minél több lehetőségem legyen az ellenfél mozdulatait kifürkészni. aztán egy lépésnél fáj és már csak azt veszem észre, hogy a földön vagyok, és a labda mögöttem. máskor a kezem emelem , de mire fent van, már késő. pedig volt időm. nem sok, de máskor elég ennyi. na ilyet nem akarok többet. tehát ma oda állok és összeszedem magam.
