már tegnap meg akartam írni ezt a posztot, de nem volt erőm hozzá. hosszú volt megint a hétvége, de eseménydús. pénteken elmentem ismét vonalazni. ez volt a második. most a női extraliga egyik elődöntője jutott. nem állíthatom, hogy a MÁV-Előre vendégjátéka a BSE otthonában megoldhatatlan feladat elé állított, de gyakorolni jó volt. ezt a szokásos péntek esti tánc követte. mivel már a csütörtök is eseménydús volt, nem állíthatom, hogy nagyon frissen mozogtam volna. táncpartnerem nyilván repesett az örömtől, hogy használhatatlan közeli állapotban vagyok.

aztán haza, hogy pihenjünk és másnap együtt induljunk miskolcra. ennek részleteit nem szeretném leírni, de mókás pillanatok voltak néha...

szombaton tehát miskolc. a mi tánctanárunk magával ragadott, hogy levigyen. az út sem volt egyszerű, mert az autóban ideálisnak tekinthető hőmérsékletről kissé más az elképzelésünk. de lejutottunk, így megtekinthettük a 35. miskolci formációs táncfesztivált. magyar bajnokság, satöbbi. kicsit hosszú volt (tizenegynéhány óra egy műanyag székben, hogy bőrkeményedésesre ültem a hátam!), de volt mit nézni. meg fényképezni. készült is öt és félszáz kép. elég lesz átválogatni. hazaérés közel háromkor (hajnalban természetesen) de legalább nem volt időm elaludni a nyakam.

délelőtt fél tizenegykor már ráckeén ellenőriztem az igazolásokat. sima meccs. kicsit izgultam ugyan, hogy sikerül-e végigegyensúlyoznom a meccset, egy szerkezeten, amit játékvezetői emelvénynek hívnak, de valójában a bordásfal tetejére eszkábált tákolmány. délután pedig még egy derby várt rám. az is sima 3-0, ám a vesztes csapat egyik hölgytagja megkérdezte a meccs után, miért is volt ilyen elfogult a játékvezetés. nos őt az edzője nem tette be a meccs alatt egy percre sem. talán nem véletlenül. igaz, az edző hasonlóan volt sportszerű, de ez legyen az ő bajuk.