azt kell gondolnom, az emberi hülyeség határtalan! de komolyan. december van és vasárnap. délelőtt 11 és én kezdenék meccset vezetni. nem akármilyen előzményekkel. a meccs jegyzőkönyve egy kb 1960-ban készült nyomtatvány. ott, ahol a pályát és a csapatot egy egykori olimpiai bajnokról nevezték el. de nem idegesítem magam. kimegyek és a 15 éves srácoknak meccset vezetek. előre kinézem, hol lehet egyáltalán megmaradni a pályán. hol nem olyan mély a sár, hogy elsüllyedjek benne. és a 14-15 éves srácoknak ezen kell játszani. gyakorlatilag reménytelen. ez az a pálya, ami semmilyen időjűrűsi körülmények között nem alkalmas meccs rendezésre. de a srácok becsületesen teszik a dolgukat. én is igyekszem. futok, közelben akarok lenni. egyrészt, mert a srácok is megérdemlik, ha már a körülmények ilyenek, másrészt meg, mert ezen a talajon látni kell, mi történik. és nem utolsó sorban azért, mert 2 fok van és én rövidujjúban szaladgálok.
de nincs is gond. a vendégek egyértelműen jobbak és szünetben már 3-0 oda. a hazai edző persze nem örül és reklamál. de idővel már tulzásba viszi. olyan dolgot reklamál, ami igaz, csak nem ütközik szabályokba. kimegyek hozzá megnyugtatom. rend van egy rövid ideig. közben a túloldalon a szülők is "rázendítenek". amíg csak én kapom, addig nincs semmi gond. megszoktam már. néha szívesen elmondanám, milyen hihetetlen nagy baromságot vitatnak. de nem tehetem, meg értelmetlen is lenne.az ő szabályaik elég sajátosak. aztán elérkezik a pillanat, mikor már elviselhetetlenek. a tizenéves gyerekeiket arra bíztatják, hogy "rúgd fel!". ezt sose fogom megérteni. miért? mi változik az eredményen, ha a gyerek felrúgja az ellenfelét? ráadásul egy olyan meccsen, ahol minden eldőlt. az eredmény is. és ráadásul ezek gyerekek. neikik játszani kell elsősorban és csak másodsorban nyerni. aztán vége. sima, egyértelmű meccs. a hazaiak kétszer mentek át a felezőn. van ilyen, nem kell örülni, de nekik nyilván nem ezt a csapatot kell még megverniük.
bemegyünk az öltözőbe. a srácoknak nincs egy rossz szavuk. ők is tudják, amit én. elkészül a jegyzőkönyv (az a régi...) és már át is öltöztem. az edző is lenyugodott, megköszönte a közreműködést. a srácok is túlvannak a vereségen. és távozom, immár civilben. a folyosón álló szülőktől is tisztességgel elköszönök, egy viszontlátásra jónak tűnik. ekkor egyikük egy sörösüveggel a kezében még odaveti, hogy ők annyira nem örülnének annak a viszontlátásnak. majd gusztustalan ellenszenves nevetésbe kezd, hogy a többiek is érezzék, mennyire vicceset mondott. pedig nem. primitív és bunkó. de ő már ilyen marad. ő az, aki az edzésen is beleszól az edző munkájába, aki elmondja a gyereknek, hogy ő jó volt, csak a többiek nem, és a játékvezető sem. ettől persze a gyerek majd el is hiszi, hogy nem kell több tőle. majd a többiek, meg majd a játékvezető sem csalja el legközelebb. és nem tanul meg veszteni, ne fog hajtani legközelebb a vereség után, mert apu fementette. meg majd ő is felmenti magát később. és így nyerni sem tanul meg. mert nem fog érte megtenni mindent. soha nem lesz csapatjátékos.
na ezeknek az embereknek el kellene gondolkodni, miért nincs a mi focinknak háttere...
