a hétvége nem csak a strandröpiből állt. még pénteken a szezon utolsó táncórájára lementünk, ami inkább csak ténfergés volt. de mi legalább ott voltunk. a többiek be se néztek. nem akarok senkit megbántani, de olyan emberek, akiknek gondot okoz, hogy zenében táncoljanak, nem tudok megérteni. nem engedhetik meg azt a luxust, hogy ne jöjjenek le. bár, ha lejönnek is csak beszélgetnek. annak idején azért mi legalább megizzadtunk. na, de szót se többet erről.
este belevetettük magunkat az éjszakába. a múzeumok éjszakájába. kissé felemásan sikerült. amit láttunk az jó volt, ellenben az éjszaka egy órakor véget ért több olyan helyen is, amit kinéztünk magunknak, és ami elméletben akkor még nyitva volt. ezen szerintem a szervezőknek illene változtatni.
ennek megfelelően, meg hozzávéve az egész hetes korai kelést, elég nagyot sikerült durmolni. szombaton gyakorlatilag egyetlen ebéd volt a nagy esemény, amit csináltunk. na és persze a közös pihenés semmihez nem hasonlítható élménye. no a vasárnap mozgalmasabb volt, mert az én egyetlenemnél voltunk és megkaptuk a feladatot, hogy a hazaérkező ősöket ebéddel kell várni.
csak annyit mondok, el voltak ragadtatva. én a toszkán csőben sült csirkemellet vállaltam magamra. mondjuk a nevet utólag adtuk neki. és mikor nekikezdtem csak annyi volt biztos, hogy csirkemellet fogunk sütni, mivel ez a pulton pihent. a paradicsomszósz, a tészta és a sütés ötlete, menet közben jött. így receptje sincs a dolognak, bár nem túl bonyolult paradicsomot főzőcskézni szósszá.
a barackleveshez és a csokis barackos muffinhoz annyi közöm volt mindössze, hogy ettem belőle. sokat. tényleg nem akarom magunkat ünnepeltetni, de kimondottan jó lett! az együtt főzőcskézés öröme pedig leírhatatlan.
