most kezdődik a blogom. legalábbis itt. mert már jó ideje fut máshol, de azt most hagyjuk. eljött az ideje, hogy itt legyen. még azt nem tudom, hogy ott befejezem, vagy párhuzamosan folytatom, vagy mi, de itt most elkezdődik.

nyakamon a hétvégi röpi-torna, miközben tegnap este még villámtorna volt a római parton. ilyen az egész nyár. rohanás, kapkodás. semmi lazítás. és persze baj hátán baj. de ez nem szegheti kedvem, sőt. ami nem pusztít el, az megerősít. már látom az első véletlenül idetévedt emberke kommentjét, hogy idézzek pontosan. csakazért sem. jó ez így és kész.

tegnap rohanás. valamikor elkezdődött a torna és onnantól nincs megállás. felmegyek az emelvényre, belefújok a sípba. aznap először, amit még körülbelül ötszáz követ, az elkövetkező majd 4 órában. fejem a labdát követi. lelkesen, nem pihenve. kiürítem az agyam. ha gondolkodni kezdek, az újabb gondolatokat szül. töprengés lesz belőle. csak néhány másodperc. szemem a labdán és elmegy egy rossz érintés. látom, de az agyam nem öszpontosít eléggé. az a lány jut eszembe. közben a labda tovább száll, a túloldalon reklamálnak. ejj, hibáztam. pedig láttam. na ezért nem kell gondolkodni. fej kiürül és csak azt dolgozza fel, amit a szemem lát. labda repül. fogadás. tiszta, feladás szabályos, játékos ugrik, üt. keze centikkel kerüli el a hálót, jó. fej a túloldalra és ugyanez előről. de most a játékos hibázott. labda a földön. rekeszizmom századmásodperceken belül préseli ki a levegőt a tüdőmből. levegőbe hasít az éles sípszó. karomat lendítem, hogy mutassam, hol a pont. az agyam remekül koordinál. egy-null. mondom ezt hangosan is. lazítás, egy vicces megjegyzés a játékosnak most belefér. jól néz ki, udvarolni kell. de már kézben a labda, mindezt kiürítem a fejemből és újabb sípszó, hogy újabb pont születhessen. majd még kb 20. és utána ugyanez a többi kilenc meccsen is. szünet nélkül. végén sötétben.